Szünet

Drágák!

Nem tudom, van e olyan, aki még olvassa ezt a blogot, mindenesetre szeretném elmondani, hogy sajnálom, hogy már július óta nem volt rész, magam sem tudom, mi történt. Rájöttem, hogy ezt a történetemet kidolgozottan szeretném megírni, nem rögtön a közepébe csapva, úgyhogy valamikor újra fogom kezdeni, azelőtt viszont megszeretnék írni körülbelül két történetet. :)

Nagyon sajnálom, és hamarosan jelentkezek drágák! <3

Első fejezet

Hahó, meghoztam az első fejezetet, remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket. :)

Nagyon szépen köszönöm az öt pipát, a 6 rendszeres olvasót (!), - köztük Ever-rel, hát úristen - és a kommentet is, nagyon jól esett, hogy egy prológussal ennyit elértem, nagyon hálás vagyok Nektek!

Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!

Blaze Brooke

Most nem nehezen és kedvtelenül kelek ki az ágyamból, hanem jókedvűen, vagy mondhatjuk úgy is, hogy boldogan. Hiszen az vagyok. Felülve az ágyamon körülnézek a szobámban. Nincs benne semmi különleges, de ez már amolyan megszokás.

Miután kimászok az ágyból és magamra kapkodom a mamuszomat és a puha köntösömet, hidegen hagyva, hogyan nézek ki, leindulok a konyhába. Csakis egy forró kakaó tud valamennyire felébreszteni, reggelente ez az első dolgom, amit tetszek. Régi hagyomány, kiskorom óta minden egyes reggelen anya készít nekem egy kakaót amit izgatottan fogyasztok el, és később, mint a jóllakott medve úgy érzem, hogy most már kezdődhet a nap. Sok gyerekkori képem van ezekről az időkről, amikor még a felső ajkam alatti részen egy barna csík volt, én pedig csak vigyorogtam, mint a tejbetök. Az emlékek rohamosan árasztják el a fejemet, amit egy apró mosollyal reagálok le.

- Jó reggelt, anya! - lépek oda hozzá és puszit nyomok az arcára. A konyhában találom meg, mint minden reggel, hiszen reggelit készít és az ebédhez is előkészíti a hozzávalókat, hogy később azzal ne kelljen foglalkoznia.

- Neked is, kicsim – mondja mosolyogva, és mikor szemem a boldog szempárra téved, a szívem egyre hevesebben ver és melegség önti el testem minden porcikáját. Lesüt róla, hogy jó ember, nem tudják megbántani, annyira hatással van másokra. - Ott van a kakaód.

A pult felé int, ahol tényleg meglátom a még gőzölgő finom folyadékot. Odalépek, óvatosan megfogom a bögre fülénél, nehogy megégessem az ujjamat, aztán szépen lassan a nappaliba lépkedek, ahol szerencsére nincsen senki, ezért nyugodtan bekapcsolhatom a tv-t és azt nézhetek, amit akarok. Jeremy valószínűleg még alszik, vagy annyira lefoglalja a Zayn-től kapott új videojáték, hogy képtelen normális életet élni, és mondjuk lejönni reggelizni. Nos, egy tizenkét éves fiút ilyennel könnyen le lehet foglalni, majd megjegyzem, ha esetleg megunná a játékot és valami másra, újra vágyik.

Akaratom ellenére is elkezdek gondolkodni a mai napról, hiszen Zayn azt mondta, hogy találkozunk, de fogalmam sincs, mikor, és ez kicsit zavar. Biztos, hogy még ő is alszik, hiszen gondolom elfáradt az utóbbi hónapok kemény munkájába, tehát nagy valószínűséggel a délután folyamán lesz alkalmunk a kis kiruccanásra. Igazából még azt sem tudom, hogy mit csinálunk, az is a lehetőségek közt van, hogy itthon maradunk és filmezünk egyet, vagy nem is tudom.

Halkan szürcsölgetni kezdem a kakaómat, néha-néha ráfújok egyet kortyolás előtt, hogy ne legyen olyan forró, hanem kellemes meleg. Előttem a kis asztalon látom az irányítót, amit pár pillanatnyi gondolkodás után elveszek, majd bekapcsolom a tv-t.

Unalmasan kapcsolgatom, egyik adó sem fog meg annyira, de lehet, hogy ez az izgatottságomnak tudható be. Sóhajtok egyet, majd inkább kikapcsolom a készüléket és készítek magamnak egy szendvicset, amit majd a szobámban fogok elfogyasztani egy könyv társaságában.

Hamar kész lettem, hiszen csak vajat, sonkát, salátát és főtt tojást raktam bele. Próbálok egyensúlyozva felmenni a lépcsőn, ami szerencsémre most sikerül, úgyhogy amint leteszem a tányért az éjjeliszekrényemre, elégedetten mosolygok egy aprót. Az ágyba kényelmesen behelyezkedve magamhoz veszem az egyik kedvenc könyvemet, a szendvicset magam mellé rakom, és máris belebújok ebbe a másik világba, ami teljesen magával ragad és csak olvasom és olvasom a sorokat.

*

Nem tudom, mennyi időt tölthettem el, de abban biztos lettem, hogy ideje lenne felöltözni és rendbe rakni magamat, egyébként sem szeretem, ha karikás szemekkel beszélgetek valakivel, vagy ha látszik, hogy a hajam szanaszét áll, ami a mostani helyzetemhez nagyon is hasonlít, úgyhogy megemberelve magamat visszaraktam a helyére a könyvet, a tányért gyorsan levittem a konyhába, ahol a faliórára tévedt a pillantásom. Nem kicsit lepődtem meg, hiszen az óra már délután kettőt mutatott, ami, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy történhetett.

- Nad, kicsim, kiraktam az ebéded, még csak nemrég végeztem vele, mert egy kicsit szundítottam, amiből lett egy másfél órás alvás – szemeiből bocsánatkérést vélek felfedezni, csupán a miértjét nem értem. Tudom, hogy fáradt, és hogy ő is emberből van, neki is ugyanúgy szüksége van pihenésre, mint másnak.

- Ugyan, emiatt ne érezd rosszul magad – mosolygok rá kedvesen. - Amúgy is elfoglaltam magam, olvastam egy kicsit, nem is gondoltam az ebédre.

Úgy látszik, anya megnyugodott szavaim hallatán, amit örömmel veszek tudomásul. Nem szeretem, amikor valami olyasmi miatt érzi magát hibásnak, amiről nem is tehet és egyébként sem hatalmas problémák, sőt, szinte semmik.

- Viszont én most megyek felöltözni, később fogok enni, most nem vagyok éhes – mondom neki, mire ő csak bólint egyet, tudja az okát, szóval nem fog marasztalni.

Felérve a szobámban levettem magamról a köntösömet és a papucsomat, majd a szekrényhez léptem. Egy hosszú farmer mellett és egy meleg, kötött, nagyobb méretű pulcsi mellett döntöttem, amit még a papámtól kaptam. Mindig is ez volt a kedvencem, imádom benne az illatát, az anyagát, mindent.

Utam a fürdőszobába vezetett, ahol aztán frissítettem az arcomat egy kis hideg vízzel, utána pedig levedlettem magamról a pizsamámat és a zuhanyzóba léptem. Ahogyan megengedtem a meleg vizet, jó érzés fogott el. Olyan volt, mintha minden egyes vízcsepp simogatna és kényeztetne, én pedig csak becsukott szemmel élveztem. A hajamat is sikerült megmosnom, és amint kilépek a kabinból, kezeimmel gyorsan a törölközőért nyúlok, amit gyorsan a hajamra csavarok egy másikat pedig a testem köré.

Miután gyorsan megtörölköztem és a hajamat is megszárítottam, felkaptam magamra a ruháimat és az ajkaimra gyorsan húztam egy kis szájfényt, majd szempillaspirált használtam. Nem nagy dolog, tudom, de nem gondolom úgy, hogy szükségem lenne erős sminkre.

A tükörbe nézve elégedetten vettem szemügyre magamat. Már nincsen nyoma a karikáknak, a hajam sem áll szét, hanem hullámosan terül szét rajtam. A ruha kényelmes és meleg, pont ez az, amire vágyok egy ilyen évszakban. Hamar ki is megyek a fürdőszobából, hogy a cipőmet is felvehessem, de mivel az lent van, ezért odamegyek. Kicsit sietve megyek le a lépcsőn, bár őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy miért sietek annyira, amikor Zayn még annyit se mondott, hogy mikor indulunk. Mindegy, azért én már szeretném készen várni.

Amint leértem, kocogva sietek a csizmám felé, hogy felvehessem, ám eközben a konyhából nevetés hangokat vélek felfedezni. Olyan, mint amikor az ember próbál nem felnevetni hangosan, ezért amolyan kuncogásnak hallatszik. Csizmával a kezemben hátrálok, hogy megnézzem, ki az, vagy hogy mi olyan nevetséges, de amikor meglátom az illetőt, meglepettség és boldogság ül az arcomra. Zayn anya mellett ült a pultnál, mind a kettejük előtt egy-egy bögre van, amiben valószínűleg tea van, esetleg kávé.

- Te mit csinálsz itt? - kérdezem mosolyogva, amikor közelebb lépek hozzájuk. Zayn rám szegezi a tekintetét és látom, ahogyan próbálja visszatartani a nevetését. Nos, igen. Erről beszéltem.

- Mondtam, hogy találkozunk ma – megrántja a vállát, mintha ez annyira természetes lenne. Ez persze igaz is, hiszen családtag, mégis kicsit furcsállom.

- Igen, de.. - kezdem, mire inkább megrázom a fejemet és odalépek hozzá és szorosan átölelem. Felesleges lenne tovább firtatni a témát, a lényeg, hogy itt van. - Merre megyünk?

- Nem tudom, te hova szeretnél menni? - kérdezi inkább, és látom, ahogyan a szemében összefutnak a nevetőráncok, csak azt nem értem, hogy mi olyan vicces. Na, nem mintha nekem nem ült volna nagy vigyor az arcomon.

- Elmehetnénk vásárolni karácsonyra, aztán beülhetnénk valahová inni valami meleget – mondom az ajánlatomat, mire ő csak bólint egyet és int a fejével, hogy vegyem fel a csizmámat.

Bólintok egyet, aztán azt teszem, amit szeretne. Hamar kész vagyok vele, ezért, hogy ne kelljen később ezzel foglalkozni, leveszem a fogasról a kabátomat és mivel a kesztyűm a zsebében van, amiatt nem kell aggódnom.

Ekkor már Zayn is mellettem termett, kiitta az utolsó cseppet is a bögréből, utána megköszönte anyának és idejött mellém. A kabátját igazgatja, miközben én odaszólok anyának.

- Majd jövünk – mosolygok rá, Ő pedig bólint. Jó érzés boldognak látni az anyukádat azért, mert te boldog vagy. Ez mindig melegséggel tölti el a szívemet.

Amint kilépünk az utcára, örömmel veszem tudomásul, hogy a hó csak szállingózik, nem az a durva időjárás vesz körül minket, amit annyira nem szeretek.

Zayn-re nézek aki éppen a saját gondolataiba temetkezett, és kezdek aggódni, hiszen szomorú pillantással nézi a földet. Ez tart talán pár másodpercig, mikor rákérdezek:

- Minden rendben? - Zayn felém néz, egy kicsit megrázza a fejét, mintha csak elszakadna a gondolatoktól és mosolyogni kezd.

- Persze, ne aggódj. Minden a legnagyobb rendben van – mondja, aztán közelebb jön hozzám és fél karjával átöleli a vállamat, majd így sétálunk tovább a bevásárlóközponthoz.

Kicsit megnyugszom, természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem teljesen igaz, amit mondd, de nem szeretném erőltetni, hogy elmondja. Végül mindig elmondja, csak hagyni kell neki egy kis időt.

Én is rámosolygok, és örömmel veszem tudomásul, hogy mind a kettőnknek jobb lett a kedve. Útközben rengeteg dologról beszélgetünk, arról, hogy nekem milyenek voltak a mindennapjaim, történtek-e érdekesebb dolgok, amikről tudnia kéne, Ő pedig elmesélte a saját mindennapjait, amik sokkal izgalmasabbak voltak, de ezen nem is lepődök meg. Elmeséli, hogy milyen volt a stúdióban lenni hajnalban, hogy mennyit dolgoztak, hogy a fiúk ugyanolyanok, mint voltak, aminek személy szerint nagyon örülök. Rengeteg, és még annál is több rajongóval találkozott, és általában a hotelban ült és új dalokon dolgozott.

- Na, de veled mi van? Tegnap nem tudtunk normálisan beszélgetni – fordul felém kedvesen, én pedig bólintok egyet, egyetértésemet kielégítve, aztán elkezdek mesélni neki fontosabb és kevésbé fontosabb dolgokat, a lényeg az, hogy csak beszélek és beszélek, jó érzés volt végre kiadni a szívemet valaki olyannak, akivel őszintén tudok beszélni bármiről.

Amint véget ért a kis mesém, meglepődötten veszem tudomásul, hogy már a bevásárlóközpont utcájában vagyunk, elég hamar elment az idő, bár, valljuk be, negyed óra nem olyan hosszú. Amint belépünk az épületbe, a meleg azonnal megcsapja az arcomat és a testem többi részét, ami jó érzéssel tölt el. Befelé menet kigombolom a kabátomat, de azt magamon hagyom, csupán nem szeretnék megsülni a vásárlás végére.

- És mi van azzal a sráccal, akiről még meséltél üzenetben? - Zayn elvesz egy kosarat, amit lazán tart a karjában és közben az árukat nézi. Minden rész karácsonyi hangulatban ég, a zene, az égők, a díszek, a műfenyők.. Minden annyira csodás.

- Melyikről? - kérdezem, mert hirtelen nem ugrott be a srác, akiről Zayn kérdezett.

- Akivel majdnem összejöttél. Vagy együtt voltatok?

- Ó, Dan. Tényleg. Nem, nem voltunk együtt, túl nyomulós volt és amúgy is kényelmetlenül éreztem magam mellette, tehát ez ugrott – mondom, mintha annyira egyszerű dolog lenne ez az egész, de tulajdonképpen az is.

Tekintetemet Zayn felé fordítom, akin valami megkönnyebbülést veszek észre, mivel sóhajt egy nagyot és mosolyogni kezd.

- Ennek örülök. Nem is illett hozzád.

Prológus

Halihó!

Nem szeretném sokáig húzni az időt, hiszen már régóta vártam arra a pillanatra, amikor elkezdhetek rendszeresen foglalkozni a bloggal. Remélem elnyeri a tetszéseteket a történet, próbáltam valami olyasmit kitalálni, ami más, mint a többi és nem az a tipikus sablon blog. Mivel nem láttam senkinél ehhez hasonló történetet, gondoltam belevágok. Remélem, hogy a továbbiakban majd velem tartotok, addig is, jó olvasást! :)

Blaze Brooke

Dancin

Idegesen túrok bele a hajamba, nem tudok koncentrálni a kezemben tartott magazinra. Felesleges próbálkozni azzal, hogy eltereljem a figyelmemet, nem fog sikerülni. Egy óra az még egy óra, nem több, nem kevesebb. Ha már több hónapot ki tudtam várni, ez már fél lábon állva is menni fog. Azt hiszem.

Mivel nem tudok magammal mit kezdeni, az ablakon kinézve elbambulok miközben gondolataim folyamatosan cikáznak, és a szám belsejét harapdálom. Rossz szokás, tudom, de valamennyire legalább levezeti a feszültségemet. Néha úgy csinálom, hogy észre sem veszem. Megszoktam már. Kint az utcán szinte mindent hó borít el, és még most is szállingózik egy kicsit. Szeretem a telet, megnyugtat. Ujjaimmal a kötött pulcsimat birizgálom, majd megrázom a fejemet, és elhatározom, hogy lemegyek anyához, kell-e neki még bármiféle segítség, amit megcsinálhatok.

Belebújok a nagy szőrmés papucsomba, aztán kinyitom az ajtómat és lefelé tartok a lépcsőn. Karjaimat összefonom magam előtt, még mindig ideges vagyok, már-már szinte vibrálok, amit valószínűleg a többiek is észrevettek, lehet ezért nem jöttek ma a közelembe, kivéve, amikor a konyhában voltam segíteni sütiket sütni. Hiába, ha egy régen látott rokon érkezik haza, mindig meg kell lepni valamivel, ami a mi esetünkben azt jelentette, hogy feldíszítettük a házat, lufikat fújtunk, egy nagy „Üdv itthon!” tábla virított az egyik falon, ahol jól látszik, valamint sütiket készítettünk. Van itt mindenféle, torta, muffin, krémes és még ehhez hasonló ínyencségek.

- Anya, tudok még valamiben segíteni? - kérdezem meg tőle, és belül nagyon remélem, hogy a válasza egy határozott igen lesz. Felültem a konyhapultra, amit anya csak egy rosszalló pillantással intéz el, és a tálból kivettem egy banánt. Hámozni kezdtem, amikor anya válaszolt.

- Nem, már nincs semmi, szívem – mosolyog rám kedvesen, ami kivételesen most nem nyugtatott meg. Csalódottan lehajtom a fejemet, és elkezdem enni a finom gyümölcsöt. Talán abban kellett volna reménykednem, hogy ne legyen már semmi, akkor hátha lett volna még valami apróság. - Már mindennel végeztünk. Miért nem mész Jeremyhez, és néztek egy kis tv-t?

Reakcióm egy nyöszörgés volt, aminek következtében lecsúsztam a pultról és a nappali felé vettem az irányt. Nem volt jobb dolgom, így hallgattam rá. Jeremy, a mostohatestvérem tényleg ott volt, éppen egy Family Guy részbe kezdett bele. Még csak felém se nézett, amikor helyet foglaltam mellette, de tudom, hogy észrevett.

A műsör szintén nem kötött le, valahogy most nem tudtam élvezni a vicces pillanatokat, amiket Jeremy hangosan végignevetett. Az egész így nézett ki: Jeremy nevet, Nadine fapofával végignézi az egészet, miközben fejben teljesen máshol jár és olyan izgatott, hogy nem tudja leplezni.

Már nem is tudom, mennyi idő telhetett el, amikor vége lett az utolsó résznek is, és pont abban a pillanatban hallottam meg a csengő hangját, aminek hatására kidülledtek a szemeim és gyorsan felpattantam a kanapéról, miközben próbáltam nem elesni vagy elcsúszni a kövön. Mire odaértem az ajtóhoz, anyáék is ott voltak mögöttem és várták, hogy végre kinyissam és szembetaláljuk magunkat a mi kis sztárunkkal, akit már hosszú ideje nem láttunk. Elhessegetem a gondolataimat, megfogom a kilincset és egy határozott mozdulattal befelé húzom.

Nem hiszem, hogy volt akár egy másodpercnél több idő, amíg éppen lefagytam, mert amint megláttam Zayn-t, nagy lendülettel felé szaladtam és egész egyszerűen ráugrottam. Oké, ez most furcsán hangozhat, de így van.

Karomat szorosan a nyaka köré fonom, lábamat pedig a dereka köré. Hallom, ahogyan elneveti magát és érzem, hogy a tenyereit a hátamra rakja és ő is szorosan átölel. A szemeimet amilyen szorosan csak tudtam, lecsuktam és próbáltam megőrizni a pillanatot. Istenem, annyira hiányzott! Annyira, de annyira, hogy azt szavakba foglalni egyszerűen nem tudom, képtelen vagyok rá.

Nem tudom, mennyi ideig lehettünk így, de egy idő után lazítottam a szorításomon, Zayn pedig ennek hatására letett a földre. Szembe találtam vele magamat, és rájöttem, hogy nélküle teljesen el voltam veszve. Ő a másik felem, csak benne tudok megbízni. Azt hiszem, a tökéletes unokatestvérek ilyenek.

- Hiányoztál – mondja Zayn félig jókedvűen, félig komolyan. Nem válaszoltam rá semmit, csak bólintottam egyet és újra megöleltem. Egészen eddig észre sem vettem, hogy tulajdonképpen a verandán állunk, a hó esik és nem kéne megbetegednünk. Trisha is és a lányok is ott állt Zayn mögött, mosolyogva figyelték a jelenetünket.

Miután mindannyian beléptünk a házba, vidáman figyeltem, ahogyan Zayn odamegy anyuhoz aki szorosan átöleli, következő a kis Jeremy, aztán mindannyian megöleljük Trishát is és a lányokat is egyenként. Velük heti rendszerességgel találkoztam, tehát nem volt akkora a hiány, amit Zaynnél éreztem, de persze így a legjobb, hogy ők is itt vannak. Különben más lenne, azt pedig nem szeretném. Ez így tökéletes, ahogy van.

Anya és Trisha egy kicsit félrevonulnak a konyha fele, hogy megvitassanak valamit, de nem gondolom úgy, hogy baj lenne, hiszen mind a két nő arcán hatalmas mosoly látszik, ami nekem is még jobban fokozza a boldogságomat.

- Gyere, mesélj! Milyen volt a stúdiózás? A hazafele út? Ugye nem volt semmi gond? - kezdem bombázni Zaynt kérdésekkel aki csak elneveti magát és a kanapé felé int a fejével, mondván, majd ott beszéljünk erről. A lányok is jönnek velünk, és amikor a kicsi Safaa az ölemben helyezkedett el, a többiek pedig az oldalamon, Zayn pedig velem szemben, mindent elkezdett mesélni. Izgatottan figyeltem minden szavát, az összesen csüngtem. Hiába a mindennapi telefonhívásoknak, a webkamerázásnak, a személyes beszélgetés mégiscsak jobb volt. Sokkal jobb.

Fogalmam sincs, hány óra telhetett el azóta, mióta Zayn és a többiek megérkeztek hozzánk, mégis, mintha egy röpke perc alatt szaladt volna el az idő. A végén már ott tartottam, hogy Trisha kijelentette, hogy ideje menniük, hiszen már későre jár és a gyerekek is biztosan fáradtak. Tudom, hogy igaza van, mégis, egy kicsit szomorú lettem, amit Zayn is észrevett, ezért amikor már a bejárati ajtónál voltunk és kapkodta fel a cuccait magára, felnézett rám és halkan megszólalt.

- Hé. Holnap találkozunk – mondja lágyan, nekem pedig az egyik részem lehiggad, megnyugszik. Sőt, igazából az egész. Már nem kell webkamerán keresztül beszélgetnünk, holnap elmegyünk valahová, mondjuk egy kávézóba, vagy csak ajándékokat vásárolhatnánk a család tagjainak, úgyis nemsokára itt van a karácsony, alig pár hét.

- Rendben – suttogom.

A mai napra még utoljára megölelem, aztán elköszönünk egymástól és kilép az ajtón Trisháékhoz. Az érzés, amit most érzek.. nem is tudom. Mivel nekem nincsen testvérem, így alapvetően az unokatestvéreimmel töltöttem sok időt, mondhatni szinte minden nap együtt voltunk. Imádom a lányokat is, és ezt most egyáltalán nem rosszindulatból mondom, de Zaynnel jobban megtaláltam a közös hangot, vele teljesen egy húron pendültem. Bármiről tudok vele beszélni, képes tanácsokat adni, bármilyen helyzetben is vagyok, meghallgat, segít, ahogyan csak tud, tudok vele őszintén nevetni. Zayn egyben az én testvérem és a legjobb barátom. Nem hiszem, hogy másnak valaha lenne ilyen különleges kapcsolata egy családtagjával, ez az egész olyan, mintha ezt csak mi ketten érezhetnénk, más nem, ami lehet, hogy önző dolognak tűnik, de így van.

Magamban inkább elraktároztam a gondolataimat, és meglepődtem, mert elég fáradtnak és kimerültnek éreztem magam, ami őszintén szólva nem tudom mitől van. Ásítottam egyet, aztán bezártam a bejárati ajtót, és a konyhába mentem, hogy felvigyek egy kis megmaradt nassolni valót. Miközben egy nagy tányérra rakosgattam a különböző finomságokat, anya mögém állt és kedvesen hozzám szólt:

- Most már minden rendben. Igaz? - kérdezi, és hallom a hangjából ahogyan mosolyog, ami engem is ugyanerre a cselekedetre késztet. Aprót megrázom a fejemet. Anya mindig tudja, mit kérdezzen, vagy mondjon, amivel hatni tud az emberekre. Nem fordulok meg, úgy válaszolok neki.

- Igen.